Laklóth szerelmei

– Színház és rali. Fura párosítás.
– Miért lenne az?
– Jó, egyezzünk ki egy szokatlanban.
– Elsõ hallásra talán tényleg az. Óriási kihívás ez is, az is. Férfias erõpróba.
– Az egyiptomi ralit Szalay Balázzsal megnyerték, de a Dakaron a hetedik napon mûszaki okok miatt fel kellett adniuk a versenyt.
– Mégis életem egyik legnagyobb kalandja volt. Kemény próbatétel. Napi 6-700 kilométer száguldás. A pihenõidõben az autót javítgattuk, feküdtünk az autó alatt, közben csöpögött az olaj az arcunkba. Másfél órát ha aludtunk naponta a szerelõkamion platóján. Már, ha tudtunk, hiszen közben mellettünk fel-felbõgtek a motorok. Sokszor nem volt elég víz fürödni, pedig rongyosra izzadtuk magunkat a hõségben. Volt, hogy megkérdeztem magamtól, mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen.
– És mit válaszolt magának?
– Azt, hogy itt kell lennem. Célok, nagy célok nélkül nem bírok élni. Nem tudok semmit se félgõzzel csinálni. A színházban sem. Egy bemutató nem kevésbé izgalmas, mint a Dakar. Rengeteg munkád fekszik egy szerepben, mégis úgy érzed, nem vagy elég jó, fogalmad sincs, tetszik-e majd a közönségnek a darab. Meg akarok felelni. Mindig, mindenhol.
– Kevesen tudják, hogy néptáncosnak készült.
– Még korábban erdésznek. Legszívesebben a kerek erdõ közepén élnék, és etetném a vadakat. Apám hivatásos katonatiszt volt, sokszor költöztünk, mikor hová helyezték. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidõsebb fiú. Apám katonai szakközépbe akart adni. De nyolcadikban a néptánctanárom beküldte a jelentkezési lapomat a Balettintézetbe. Felvettek. Apám az utolsó pillanatban tudta meg a dolgot, nagyon csalódott volt, de végül is beletörõdött a dologba. A fõiskola után három évig táncosként dolgoztam.
– Miért hagyta abba?
– Sok konfliktusom volt a társulat vezetõségével. Meg akarták tiltani például, hogy sportoljak. Mármint a táncon kívül. Azt mondták, ne biciklizzek – akkoriban kerékpárversenyeken indultam – mert görbe lesz a hátam. Vonzott a színház, ezért jelentkeztem a Színmûvészetire.
– És elsõre felvették.
– Még szerencse. Biztosan nem mentem volna el több felvételi vizsgára. Óriási stressz volt nekem a három forduló. Meg aztán rosszul tûröm a kudarcot. Operett–musical szakon végeztem.

(képen: Az Isten pénze című darabban)
– Az ismertséget mégis a ralinak köszönheti.
– Fura világot élünk. Színházról alig-alig esik szó. A lapok, a kereskedelmi televíziók a mûvészek magánéletét firtatják. Ni, itt van egy színész, aki raliversenyzõ. Ennek van hírértéke. A színpadi produkciónak nincs. Nem a valódi teljesítményért jár a dicsõség. Sztár lehet szinte bárki, aki képernyõre kerül. Sztár a tévémeteorológus, sztár a hírbeolvasó. A mûvészek ma nem sztárok. Ezt jól tükrözi, hogy míg régen tucatszám kaptuk a rajongói leveleket a színházi kollégáimmal, ma alig-alig jönnek. Pedig a Játékszínben és a Madáchban telt ház elõtt játszunk majd minden este. Jó érzés, hogy a gyerekközönségünk mást is lát, nemcsak bugyuta dél-amerikai szappanoperákat és primitív licencmûsorokat.
– Mi volt a legkülönösebb rajongói levél, amit kapott?
– Egyszer egy férfi a levelében megadta egy hotelszoba számát, ahol állítása szerint a felesége várt rám. Ajándéknak szánt az asszonynak. Bizarr ötlet.
– Sokáig az ország vonzó agglegényei között tartották számon.
– Nemrég nõsültem. Másodszorra egyébként. Az elsõ házasságomból született a lányom. Tizenhat éves. Nagyon büszke vagyok rá, remek kosárlabdázó, akárcsak az édesanyja, az elsõ feleségem.
– A sport szeretete úgy tûnik generációról generációra öröklõdik a családjukban.
– Sajnos én épp kényszerpihenõn vagyok. Nem futhatok, nem focizhatok. Keresztszalag-szakadással mûtöttek. Sportbaleset. Férfiágon egyébként a pöfögõ, kattogó, kerregõ járgányok imádata is genetikailag öröklõdött a családban. Nagyapám is, apám is motorozott. Tízévesen vezettem elõször autót.
Középiskolás koromban láttam elõször raliversenyt. A koleszból lógtunk ki éjnek évadján az ételliften át, hogy láthassuk a Mecsek-rali éjszakai gyorsasági futamát. Szerelem lett elsõ látásra. Évtizedeken át néztem a pálya szélérõl a futamokat. Aztán négy évvel ezelõtt egy versenyzõ barátom beültetett maga mellé navigátornak a biztonsági autóba. Tudja, abba, amelyik megy a mezõny elõtt, és figyeli, nincs-e olaj, víz, sár az úton. Persze száguldani kell azzal is – nem kevésbé izgalmas az útja – hiszen a versenyzõk elõtt kell haladnia. Gyönyörû sport. A sebesség szédülete, a tájékozódás izgalma. Hangos, látványos, izgalmas versenyek. Nem csoda, hogy óriási rajongótábora van.
Gondolta volna, hogy 150-200 ezer ember jár ki rendszeresen szurkolni? Sokan napokkal a verseny elõtt lecsapnak a jó helyekre, sátoroznak, bográcsban fõznek.
– Nem veszélytelen hobbi.
– A nézõk fegyelmezetlensége miatt történnek általában a balesetek. Veszélyes, tiltott helyekrõl, kanyarok mellõl szemlélik a futamot. Szerencsére mi sosem ütöttünk el senkit, igaz néhány széken azért átmentünk. El tudtak ugrani, akik benne ültek, hála istennek.
– A párja nem félti a versenyzéstõl?
– Dehogyisnem. Próbálom meggyõzni, hogy nem veszélyesebb ralizni, mint Budapest utcáin közlekedni. Meg aztán tudja, hogy nem akarom, és nem is lehet ezt életem végéig csinálni. Idõvel tompulnak a reflexek, gyengül a látás. Színész halálomig leszek, a ralit pedig izgalmas kirándulásnak tekintem.