„Előirat\", 2004. január 17., déli 12 óra, alig néhány órával az után, hogy Laklóth Aladár és Staár Beatrix megtért az előző esti színházi premiert követő bankettről; búfelejtésről, vagy ünneplésről, amikor becsöngetek hozzájuk, ezt még nem tudhatom.

Laklóth Aladár olyan ember, aki színészként prózai szerepekben jeleskedik, de kiválóan énekel és táncol is, s akitől mindeközben a kemény civil kurázsi sem idegen. Olyannyira nem, hogy egy ízben a sivatag meghódítására is vállalkozott: Szalay Balázs navigátoraként részt vett egy korábbi Dakar-ralin. Ám egyelőre maradjunk a színháznál.
- Mi volt a tegnap esti premier, amitől csak most, déli tizenkét órakor kívánhatok jóreggelt?
- A Bognár László által írt Elektra bemutatója, ahol Elektra férjét - itt úgy hívják: Nincstelen - játszom. Furcsa, a mai magyar valóságra rímelő darab, amit nem azért mondok, hogy bárkit is elrettentsek, ellenkezőleg. Jöjjenek el, és nézzék meg, hol tartunk mi, ma. A tegnapi bemutatóval egyébként jó hosszúra nyúlt próbafolyamat ért véget, mondhatom, jelentős sikerrel.
- Mi történik egy ilyen „jelentős siker” után? Nagyon megünneplitek?
- Régen fordult már elő, ami tegnap, hogy a teljes társulat együtt maradt. Nemcsak a színészek, hanem a rendező, a díszlet- és a jelmeztervező, a zenei munkatárs, az ügyelő és a súgó, s bizony elég sokáig ünnepeltünk.
- A rég nem látott csapatesemény a siker „jelentős” mértékének volt köszönhető?

- Inkább annak, hogy elég viharos, csatáktól sem mentes próbaidőszakot éltünk át. Az olyan daraboknál, amelyek ennyire igénylik a színész szakmai tudása mellett a személyiségét is, természetes, hogy kerekedhetnek konfliktusok. Hát kerekedtek is. Ám végül összeállt az előadás, és a sikertől mindenki megnyugodott, az is, aki bízott benne, az is, aki kételkedett. Úgyhogy néhány üveg pezsgő társaságában végre jót beszélgettünk, és ahogy ez lenni szokott, minél több pezsgő fogyott, mi annál okosabbak lettünk.
- Apropó, pezsgő! Mi van Szalay Balázzsal? Tegnap este ott tartottam, hogy kihagyott két szakaszt, de tovább megy.
- Minden versenyen adott, hogy hány ellenőrzőpontot lehet kihagyni, egy napon legfeljebb kettőt. Balázs az aznapi első ellenőrző pont érintése után ezt tette: élt a szabályok adta lehetőséggel. Ám sajnos az oda telepített bíró a francián kívül semmilyen nyelven nem beszél, Balázs meg, kis túlzással, csak franciául nem beszél, így hát nem tudta megérttetni, hogy csak a versenykamiont várják, amivel bemennek a célba, és ott rendbehozzák az autót. Szalay Balázs nem feladós fajta, ő addig megy, amíg a lehetőségei végére nem ér, de amíg az utolsó utánit is ki nem próbálta, addig nem mondja, hogy „nincs tovább”.
- Ha jól értem, az akkor van, amikor már, mint a Flintstone családban, a két kidugott lábukkal kell hajtaniuk a kocsit.
- Az még nem a vég! Ha meg tudjuk oldani, hogy kidugjuk a lábunkat, és úgy hajtunk, akkor azt tesszük, de amíg lehet, megyünk. Balázs ilyen típusú ember.
- Ezek szerint te is. Szalay Balázs nyilván csak olyasvalakit visz magával, akinek szintén van két arra való lába, hogy, kidugja, ha kell. Pedig téged inkább befelé forduló, komolyan magába mélyedő embernek néznélek.
- Van bennem ilyen is, olyan is. Tudod, hogy a vulkán is sokáig csendben szunnyad, de kitör, ha kell.
- És te a Dakaron szeretsz kitörni. Meg persze a színpadon. A művészeknek nagyon fontos a biztos háttér, különösen egy ilyen „szunnyadó vulkánnak”, aki egyszerre magába néző, meg „dakaros” típus is. Szerencséd, hogy itt van neked ez a „nyugalom szigete” lakás.
- Ahogy az otthonunk kinéz, a hangulat, amelyben élünk, óriási részt a feleségemnek köszönhető. Övé a kutatómunka, rám csak a kontroll és az elfogadás jut. Hál’ istennek vad dolgot soha nem próbált meg elfogadtatni velem, így még nem kellett visszautasítanom.
- Mókás, hogy itt laktok az IKEA mellett, és, mintha csak a cég reklámja lennétek, csupa IKEA bútorral vagytok körülvéve. De még mókásabb, hogy én ezt sem első, sem második látásra nem vettem észre, csak elhittem nektek.

- Pedig nem így indult a berendezkedésünk. Először egy másik céghez mentünk el, ahol találtunk is egy nagyon szép garnitúrát. Ahhoz kerestünk egy nagyon szép szekrényt, aztán rábukkantunk egy nagyon szép asztalra, majd a nagyon szép székekre. Amikor mindez megvolt, kiszámoltattuk, mibe kerül - és hanyatt estünk. Viszont a látottak alapján kialakult egyfajta elképzelésünk, s úgy döntöttünk, megteremtjük ugyanazt a hangulatot, csak jóval olcsóbban. Így jött az ötlet, hogy nézzünk át a túlsarokra, az IKEA-ba, és vegyünk valamit arra a néhány évre, amíg anyagilag összeszedjük magunkat. Szerencsénkre éppen akkor hozták ki ezt az igazi fából készült, antik páccal kezelt sorozatot, amit amikor megláttunk, azt mondtuk: ja, ha ilyen van, akkor ez marad! Elsőként az ágyat és a hozzá való szekrényt vettük meg, aztán a más fantázianevű, de azonos hangulatú könyvespolcokat és a tálalót, ezt követően jött a megint más családból származó étkezőasztal, és végül a sokadik fajta székek. Trixi eközben bevásárolta a kiegészítőket, amitől egyszer csak minden összeállt.
- Ha már Ali annyiszor kerített szóba, tőled kérdezem, vajon van-e számodra a tetőtéri létnek valamilyen értékelhető sajátossága?
- Nagyon szeretem benne, hogy közel van az ég - feleli az „otthonfelelős” asszonyka. - Viszont az is igaz, hogy őrülten rettegek, amikor jégdarabok esnek az égből, és verik az ablakot, mintha csak lőnék az üveget.
- Erre van a nőnek egy nagy, erős férje, akinek ilyenkor a hóna alá dughatja a buksi fejét.
- Az ágy alá bújáson kívül valóban ez működik még. Szerencsére ritkán van jégeső, viszont gyakran süt a Nap. Olyankor reggel, amikor felébredek, belépek a nappaliba, és újra meg újra elálmélkodom a csíkokban befelé áradó fényen. A fürdőszobát meg éppen reggelente süti telibe a Nap. Milyen az, hogy fürdöm a kádban, szemben a napfénnyel, és bámulom, ahogy az ablakunkban repkednek a repülők, meg a madarak? Szerintem isteni!
Utóirat, 2004. január 19. délelőtt, lapzárta: már tudjuk, hogy Szalay Balázs és Bunkoczi László végigcsinálta a Dakar-ralit. Gratulálunk nekik!